Faith 

Bevágtam magam mögött a fehér ajtót és olyan szaporán vettem a levegőt, hogy azt hittem elájulok. Eddig megélt éveim alatt sosem volt még ilyenben részem, de most nem tudtam eldönteni magamra haragudjak vagy apára. Hosszú percekig az ajtónál állva támaszkodtam, majd a konyhába mentem, hogy engedjek egy kis friss vizet, amitől hátha megnyugszom, de a kortyok nehezen mentek le. Leültem és csak az asztalt tudtam nézni, a gondolataim olyan kuszák voltak, hogy szinte sajgott a fejem. Sírni, üvölteni akartam, de semmi nem jött ki, úgyhogy felballagtam a fürdőszobáig, majd megmostam az arcom. Egy fáradt, szomorú, elkeseredett Faith nézett vissza rám, hiába tűrtem el a hajam, ez mit sem változott. Képtelen voltam megbirkózni a látottakkal, aki visszanézett rám és ami az éjszaka történt. Annyira burokban és álomvilágban éltem eddig, de sosem hittem volna, hogy első kézből szembesülök mindazzal, amit csak a filmekben vagy a sorozatokban láttam. Mindig is ábrándoztam, de sosem bántam azt, hogy kicsit másképp élem az életem és nem teszek úgy, mint sok lány, ha megismerkedik egy pasival a buliban. Kapcsolataim általában hosszabb ideig tartottak, a legutóbbinál is békében búcsúztunk el, bár senki sem értette, miért nem dobáltam tányérokat. Azt hiszem, ez nem az én módszerem és nem is történt semmi olyan, amiért vitatkozni kellett volna. Egyszerűen már nem ment és vége lett. Az első szerelem nyilván mindenkinek meghatározó az életében, nekem is az volt. Oliverrel minden olyan jól ment, szeretett, én is őt, azt terveztük, hogy együtt öregszünk meg, de az egyetem keresztülhúzta a számításainkat. Az a gyönyörű kék szempár egyszerre csak komor és szomorú lett. Én sem akartam, hogy elmenjen és ő sem, de a jövője miatt döntenie kellett. Időnként találkoztunk és minden alkalommal megbeszéltük, hogy ennek nem lesz vége és kitartunk az egyetem alatt, azonban a távolság közbeszólt. Nagyon sokáig nem volt kedvem ahhoz sem, hogy bejárjak a suliba, otthon pedig bezárkóztam és az emlékeinkbe temetkeztem. Nagyon szerelmes voltam. Igaz, ott megváltozott néhány dolog bennem, mégis romantikus és ábrándozó voltam. 

Most mindent felülírt az, amit a saját apám követ el a családunk ellen. Egy olyan család ellen, akik mindvégig kitartottak és támogatták őt, ha elfáradt egy hosszú nap után, akik megértették, ha nem tudott velünk tartani egy-egy iskolai eseményre vagy a nagyiékhoz, mert épp fontos dolga akadt a kórházban. Megértettük. Ezt, amit ma éjjel láttam nem tudom megérteni és nem is akarom. Mélyen csalódtam és elkeseredtem. Tönkretett, több,mint huszonnégy évet egy kavarás miatt. Több, mint huszonnégy évet. Lassan lépkedtem be az ágyamhoz, ahol magamra húztam kedvenc korall színű takaróm és könnyek között aludtam el.

Reggel szinte alig bírtam figyelni az értekezleten. Mr. Watson mikor megszólított, azt sem tudtam melyik bolygón vagyok, persze próbáltam kivágni magam a táblán látható feliratokat nézve. Amikor jegyzetelnünk kellett volna csak a tollamat pörgettem és idegesen doboltam a lábammal. Kellemetlenül éreztem magam, mert legszívesebben felálltam volna, hogy kimenjek friss levegőt szívni. 

- Örülnénk Miss Wood, ha megtisztelne bennünket a figyelmével – nézett velem farkasszemet Mr. Watson. 

- Elnézést kérek – raktam a papír mellé a tollam. Kis idő múlva folytattam a bámészkodást az ablakon át. Alig vártam, hogy vége legyen az értekezletnek, amire még legalább tíz percet kellett várnom és rögtön az asztalomhoz ültem. 

- Képzeld Faith, ma este randim lesz a klubban! – libbent oda Sophie. – Muszáj megmutatnom neked milyen ruhát vettem – szinte szóhoz sem jutottam, rögtön az orrom alá dugta a telefonját, amin egy királykék csipkés ruhát mutattot. Nagyon szép volt, de most valahogy nem érdekelt. 

                                                                     Paris

 Szomorúan autóztam végig a hazáig vezető úton, és a nap eseményei kavarogtak fejembe. Az autó rádióból vidám zene szólt, így inkább kikapcsoltam. Nem volt kedvem semmi vidámsághoz azután, hogy pár órával ezelőtt a kezeim között halt meg egy olyan betegem, akinek már csak az utolsó műtétje lett volna hátra, mielőtt meglepi Európában élő lányát, új álom alakjával. Peter persze a mai napig elmondja, hogy ne folyjak bele túlságosan a betegeim életébe. Tudom, igaza van, de Rebeca egy olyan nő, akit azóta ismerek mióta bekerültem a kórházba. Mikor megismertem még túlsúlyos volt, de a gyomorszűkítő műtét után szépen leadta a felesleget. Ez meglátszott a bőrén is, így folyamatos műtétekre volt szükség. Ez pedig éppen az utolsó mellnagyobbítása lett volna, de sajnos a műtét közben komplikációk léptek fel. Peterrel mindent megpróbáltunk, de végül meghalt. Csupán 45 éves volt, és a lánya esküvőjére készült. Iszonyatosan megrázott a tény, hogy már sosem lesz ott a lakodalmon, és nem láthatja habfehérbe bevonulni lányát. Igazság szerint kicsit a lánya szemszögéből láttam a dolgokat, hiszen én is elvesztettem az édesanyám. Talán ezért is érintett személyesebben ez az ügy. Még akkor is Rebeca járt a fejembe mikor a hófehér bútorozott házunk nagy üvegajtaján léptem be. Imádtam itt lakni, és ahogy végignéztem a nagy tereken kicsit jobb lett a kedvem. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy ilyen gyönyörű és előkelő házban lakhatok. A falakon híres festők képei, és családi fotók sorakoztak. Édesanyámról nagyon kevés emlékem van, de a kandallón lévő portré egyike azoknak, amiket semmi pénzért nem dobnék ki. Szeretem ezt a képet róla, hiszen itt olyan jókedvű, és kedves. Látszott rajta, hogy imádott élni, és biztos vagyok benne, hogy nagyon boldog volt. Végigsimítottam a fotót, és újra eszembe jutott Rebeca akinek a lányával Peter beszélt telefonon. Biztos voltam benne, hogy mélységesen lesújtotta az édesanyja halála. Szememből eleredtek a könnyek és megállíthatatlanul gördültek le arcomról. Úgy éreztem jobb, ha leülök és utat engedek neki. Fájdalmamból nagymamám szigorú hangja zökkentett ki, akinek magas sarkúi ütemesen kopogtak a márványkövön, majd kis idő múlva megláttam a hanghoz tartozó személyt. Szigorú kék szemeit rám emelve mért végig, és kérdőn nézett rám. 

- Paris te meg hogy nézel ki? - kérdezte, és biztos voltam benne, hogy elkenődött sminkemre és kuszán álló hajamra gondol. Nagyinak mindig fontosabbak voltak a külsőségek, és csak keveset foglalkozott a lelki dolgokkal. Elég szegény családból származott, amiből a nagypapám emelte ki. A kapcsolatuk számomra mindig furcsa volt. Sosem veszekedtek, de azt az igazi szerelmet sem láttam tőlük, amit egy hosszú házasságban elvárna az ember. Bár a mamát lesújtotta nagypapa öt évvel ezelőtti halála, de amint letelt az egy év szinte kivirult. Folyamatos partikat adott, és különböző politikai eseményekre járt. Imádja a társasági életet, és szereti megmutatni mire vitte. Szenátor feleségként nem volt más dolga, mint irányítani a nagypapát, és fenntartani a kapcsolatot a befolyásos emberekkel. A felszínességhez nagyon értett, ami nagyon sokszor ütköző pont volt köztünk. Az édesapámat is szigorúan nevelte, és elvárta tőle, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Ez sikerült is, hiszen apám elismert politikusból lett Phonix szenátora. A családunknak jó híre van a városban, apám pedig szinte alig van velünk. Folyamatosan üzleti utakra jár, és igyekszik építeni karrierjét, és tovább erősíteni pártját. Nem nősült újra, és bár volt pár barátnője komolyabb dologra sosem került sor, amit nem is bánok. Valahogy nem tudnám elképzelni, hogy egy másik nő lépne anyám helyébe, még akkor sem, ha ő már nagyon régen nem él. 

- Paris kérdeztem valamit! Mi ez a sírás, és hogy nézel ki? Remélem nem így jöttél végig a városon. Még az kéne, hogy valaki meglásson és lefényképezzen - szegezte nekem, és megigazította fekete pöttyös elegáns blúzát és a nappali tükrében újra kötötte barna hullámos haját. - Gyorsan hozd rendbe magad, mert apád bármelyik pillanatban hazaérhet, és a vendégek is mindjárt ideérnek. 

- Megint buli lesz? - néztem fel rá és a kézfejemmel megtöröltem szemem, amit újra csak egy lenéző pillantással jutalmazott. 

- Csak pár ember jön, akikkel a következő üzleti terveket beszélik át. Elég befolyásos emberek, és talán akad köztük olyan is, aki megfelelne neked. 

- Jaj, nagyi fejezd be! - álltam fel - semmi kedvem a mai partihoz. Szerintem egész este a szobámba leszek, és csak akkor jövök le, ha apa megjön. Üdvözlöm és ennyi. 

- Már pedig igenis részt veszel a bulin Paris!!

- Fáradt vagyok, és ma nagyon rossz napom volt - kezdtem a magyarázkodást - egy betegem meghalt ma, akinek a lánya éppen házasodni készült. A nő nagyon készült rá, és már csak ez volt az utolsó műtétje, de...

- Paris nem érdekelnek a kifogások! - fojtotta belém a szót. 

- Ez nem kifogás. Tudod mennyire fájdalmas volt mikor rájöttünk, hogy semmit nem tehetünk érte? Annyira rossz és...

- Ha politikusnak vagy ügyvédnek tanultál volna, ez nem fordulhatna elő. De te mindenáron orvos akartál lenni. Nevetséges, és bosszantó hogy most meg itt nyavalyogsz. Inkább indulj fel és hozd rendbe magad!

- Nagyi nem érted meg miről beszéltem? Egy ember meghalt, és én semmit nem tudtam tenni, hogy megmentsem őt - sírtam el újra magam. - Semmi kedvem, hogy idegenekkel bájologjak és valami nyálas idiótának hajbókoljak annak reményében, hogy beakaszt nekem és tönkre vágja az életem. 

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? - emelte fentebb hangját. - Te is tudod, hogy ide mindig csak olyan vendégeket hívunk, akik elismertek ebben a városban, és szeretik a családunkat. 

- Vagy csak úgy tesznek, hogy apa hátán felkapaszkodva legyenek valakik - vetettem oda mérgesen. 

- Ezt nem hallgatom tovább Paris! Elég szomorú, hogy többre tartod egy ismeretlen plasztik cica nyomorult életét a családodénál. 

- Nem erről van szó, de egy haláleset után akkor sem tudok szórakozni. Értsd már meg! - gurultam méregbe. - Hogy lehetsz ennyire szívtelen? 

- Paris ez nem erről szól. Nem vagyok szívtelen, csak azt szeretném, ha te is belátnád, hogy nem való neked az, hogy elpazarold a drága időd és orvososat játssz. 

- Én nem játszok orvososat nagyi. Nagyon keményen tanultam, és sokat küzdöttem azért, hogy ott tartsak ahol most. 

- Igazán nem kell panaszkodnod. Ha ügyvédnek, vagy politikusnak tanulnál, az ajtók nyitva állnának előtted, és olyan kiváló karriered lehetne, mint nagyapádnak, vagy apádnak. 

- De én nem akarom, hogy csak azért kivételezzenek velem, mert az apám szenátor. Én a saját erőmből akarom kiharcolni az elismerést, és a saját szakterületemen akarok hírnevet szerezni! 

- Ha sorra ölöd az embereket nem sok jövőt jósolok neked - vágta oda epésen, és mire válaszolhattam volna még így szólt -, a parti a fehér és a kék szín köré épül. Két ruhát is kiraktam neked, amiből választhatsz. Fél óra múlva legyél lent! - majd egy félmosoly után magamra hagyott, nekem pedig még akkor is a fülembe csengett az utolsó mondata mikor már a tus alatt sírtam. Előtte még írtam Peternek egy üzenetet, hogy mentsen meg, mert nem fogom kibírni a ma estét, de nem reagált. Tudom, hogy hétköznap sosem találkozunk, de most úgy éreztem jól esne egy megnyugtató dugás. Nem akartam semmire gondolni, csak önkívületi állapotba akartam kerülni és ehhez csak Peter kellett. A meleg víz jót tett és a vanília illatú tusfürdő nyugtatóan hatott lelkemre. Kilépve a nagy rózsaszín törölközőbe tekertem magam, és megnéztem telefonom. Kicsit csalódott voltam, hogy Peter nem reagált, így újra írtam neki egy másik üzenetet. Semmi konkrét nem volt benne, hiszen nem tudhattam merre van éppen, botrányra pedig semmi szükségem nem volt. Bár azért eljátszottam a gondolattal, hogy nagymamám felrobbanna a méregtől, ha megtudná, hogy egy nős férfival kefélek, aki még ráadásul a főnököm is. Az ágyra dobtam telefonom és a két kirakott ruhát méregettem. Egyik se volt az én stílusom. A fehér színből elegem volt a mai napra a kék pedig túlságosan hercegnős volt. Amúgy is utáltam a fodros ruhákat, így egy nagyot gondolva előkaptam egy testhez simuló mélyen kivágott fekete koktél ruhát. Ám mielőtt felöltöztem volna még a hajamat akartam elkészíteni. Közben bekapcsoltam egy nyugodtabb zenét és csak a tükörbe vettem észre apát, aki akkor lépett be az ajtón. 

- Apa! - öleltem át mosolyogva. - hogy telt az utazás? 

- Nagyon jól, de örülök, hogy már itthon vagyok - szorított magához kedvesen. - Hogy vagy? Nagyidtól hallottam, hogy nem volt könnyű napod. 

- Sajnos nem - hajtottam le fejem, mire ő gyengéd az állam alá nyúlva emelte fel, és kényszerített, hogy mogyoró barna szemeibe nézzek. Szerettem ezt a kedves, megnyugtató tekintetet, és örültem, hogy bár sokak keménynek gondolják, de a szíve mélyén nagyon kedves és jó ember. Sosem volt törtető, és bár elfogadta a szülei akaratát megmaradt az a laza, közvetlen embernek. Néha elgondolkoztam azon, mégis hogy maradhatott meg ilyennek egy ilyen kőkemény anya mellett. 

- Ne szomorkodj kicsim. Öltözz fel, és gyere le. Nagyanyád megint partit szervezett - forgatta meg játékosan szemeit. 

- Nem lehetne, hogy inkább megszökjünk? - próbálkoztam, és újra annak a kislánynak éreztem magam, aki sok évvel ezelőtt egy unalmas kampány beszéd után csak úgy fogta magát és beült velem hamburgerezni a McDonaldsba. Apa kicsit elgondolkozott az ajánlatomon, és mintha a gondolataimba olvasott volna így szólt. 

- Hidd el én is jobban örülnék, ha inkább bekaphatnánk egy sajtburgert, de most nem lehet. A nagyanyád mindent leszervezett, és biztos kiakadna, ha éppen én nem vennék részt. Gyere le te is. Hátha fontos kapcsolatokra teszel szert. 

- Én nem akarok megismerkedni senkivel apa – ültem durcásan az ágyra.

- Paris ne csináld ezt. Ezek az emberek még bármikor segíthetnek neked.

- Olyan jó lenne mégis fent maradni. Iszonyúan lemerített ez a nap - néztem rá. 

- Tudod, ha egy kényelmes irodába ülnél, nem fáradnál el ennyire, és talán a lelki része sem lenne ennyire kemény. 

- Apa ne kezd ezt te is. Már megkaptam a mamától, hogy én csak játszadozok - árulkodtam. 

- Azért te is tudod, hogy valamennyire igaza van, de persze én már elfogadtam, hogy nem lesz belőled politikus. A lényeg az, hogy boldog legyél - simogatta meg arcom - ,de most mennem kell, mert úgy hallom az első vendégek már itt vannak. 

- Mondd mennyi fős lesz a parti? - tudakoltam, hiszen az összeveszésünk közepette elfelejtettem megkérdezni a nagyitól. 

- Olyan húsz - vont vállat, és kisétált az ajtón. Húsz fő az tényleg nagyon kevésnek számított. Szinte családias. Gyorsan megcsináltam a hajam, sminkem és felvettem a ruhám. Előtte újra a telefonomra néztem, ami még mindig néma volt. Levonultam a lépcsőn és elvettem egy pohár pezsgőt a tálcáról. 

- Ez meg milyen ruha? - hallottam hátam mögött nagyanyámat, aki világoskék kosztümbe pompázott. - Világosan elmondtam, hogy vagy kék, vagy fehér. 

- Nem akartam fehéret felvenni. Egész nap az van rajtam a kórházba, a kék pedig túl babás volt. A fekete pont megfelelő volt. 

- Megfelelő?? - akadt fent. - Hogy lenne megfelelő? Senkin nincs fekete? 

- Mama nem érdekel. Azt akartad, hogy jöjjek le a partira. Itt vagyok, de nem mondhatod meg, hogy mit vegyek fel. Nem vagyok gyerek. 

- Pedig úgy viselkedsz. Mint egy konok, önfejű fruska, akinek nem számít, hogy az apja jövője is függhet ettől az estétől. 

- Ezen a húsz emberen nem fog múlni semmi!  - tártam szét karom. 

- Ha tudni akarod, köztük van a helyi legnagyobb televíziós társaság elnöke, akin nagyon sok múlik a közeledő kampány időszakba. Ha ő nem áll mellénk, akkor más pártokkal fognak szimpatizálni, és számunkra kedvezőtlen híreket és reklámokat sugároznak majd. Nem tehetjük ki ennek magunkat. 

- Istenem a kampányig több mint egy év van - akadtam ki, és próbáltam elsétálni, de nagyanyám elém állt. 

- Paris mikor fogod megérteni, hogy mennyire lényeges, hogy támogassuk apádat? 

- Én támogatom. Nem egy fekete ruhán fog múlni a dolog. 

- Lehet, de azon igen, hogy milyen rólad az első benyomás. Szóval nagyon kérlek, tedd le azt a pezsgős poharat, és beszélgess azzal a kedves fiatalemberrel, aki ha minden jól megy apád egyik legjobb embere lesz. Talán elfelejteti veled ezt az orvosos baromságot, és végre megjön az eszed. 

- A munkám, és a tanulmányaim nem baromság!! - csattantam fel, és lehúztam a kezembe lévő italt. Nagyanyám szemei szinte szikrákat szórt, és mérgesen otthagyott. Az első pezsgőmet még több követte, én pedig azt vettem észre, hogy jókedvűen röhögcsélek az egyik karót nyelt politikus lányával, akiről kiderült, hogy színésznőnek akart menni, de ő nem volt olyan bátor, mint én, és beállt a sorba, hogy szülei hírnevét vigye tovább. Előjött a magánélet, ahol elmesélte nekem, hogy élete szereleme elhagyta, mert egy jó szerepet kapott az egyik sorozatba, amit Európába forgatnak. Sajnos nem tarthatott vele, így jelenleg egyedül maradt. Az én magánéletemről nem mondtam neki semmit, ám mikor mosdóba mentem szomorú voltam, hogy Peter egy sort se írt, így sms helyett már a hívás gombra nyomtam. A készülék néma maradt, a szívembe pedig valami különös fájdalmat éreztem. Megmostam arcom a jóleső hideg vízzel, és miután kicsit tisztultam rájöttem, hogy valami olyan üzenetet kell írnom, amire azonnal ráharap így a következőket kezdtem pötyögni: Nagyon szar napom volt. Jó lenne, ha találkoznánk. Szükségem van egy jóóónaaagggy beszélgetésre, ahol talán még betudnék kapni valamit. Csak hogy lenyugodjak. Miután elküldtem az üzenetet a telefonom azonnal csörgött, Peter hangja pedig bár kicsit idegesen csengett, de beleegyezett, hogy találkozzunk. Nem szóltam senkinek csak kiléptem az ajtón és mosolyogva vettem tudomást a felém közeledő autóról. A férfi lehúzódott én pedig azonnal bepattantam.

- Szia, de jó, hogy kimentettél. – néztem rá, és egy puszit akartam adni, ám ő nem viszonozta ezt. Kicsit furcsának találtam, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Útközben csak én beszéltem, és közben a lehúzott ablakból áradó szél kezdte kitisztítani tompa agyam.

Végül megálltunk a lakás előtt, és végre Peter is rám nézett. Tekintetéből azonnal eltűnt a kedvesség, és inkább az idegesség hallatszott hangjából is. Úgy gondoltam végre eljött az én időm, és talán a kocsiban is csinálhatnánk. Úgysem lát meg senki, így óvatosan a férfiassága felé vezettem kezem, de ő eltolta.

- Mit csinálsz Paris? - támadt nekem, amit nem értettem, így folytatta. - Minek kellett tömérdek sms-t írogatni, és hívogatni? Mi a jó fene van? 

- Csak nagyon rossz napom volt, és otthon kikészítettek. Szerettem volna kicsit veled lenni, és felejteni. 

- Paris nekem is ugyanolyan szar napom volt, mint neked, de akkor sem fogok hozzád rohangálni, és nem is értem mit képzeltél  - túrt bele hajába. - Nekem családom van, és nem érek rá minden pillanatban. 

- De Peter, én csak egy kis kikapcsolódásra vágytam volna.

- Paris nem tehetjük ezt. Különben is hétköznap van, és...

- De egyszerűen nem tudtam várni - búgtam fülébe vággyal fűtött hangon, ám pont ellenkező hatást váltottam ki belőle, mint szerettem volna.

- Paris ugye te most nem....vagyis, hogy... ugye tudod, hogy mi nem vagyunk együtt? 

- Tessék? - jöttem azonnal zavarba, ami még engem is meglepett. - Nem, dehogy is vagyunk. Hova gondolsz? 

- Csak mert furcsa, hogy bajod van, és azonnal hozzám rohansz. 

- Talán azért, mert ha lefekszünk, akkor mindig megnyugszok utána. Nekem ma erre lett volna szükségem, és... – kezdtem. - Mi lenne, ha felmennénk? –ajánlottam gyorsan, és meggyőzés képen levettem szoknyám alól a bugyim. Ez szerencsére elérte a várt hatást, és kézen fogva a lakásra mentünk. Nagyon vágytam már a férfi csókjaira, és arra, hogy magamba érezve elfelejtsem a mai napot.

- Végre újra itt – kezdtem gombolni ingjét, viszont megint csak durván szólt hozzám.

- Paris állj már le!! Azt hittem már kiszellőzött a fejed.

- Teljesen józan vagyok, csak egy jó nagy dugásra várok.

- Arról szó se lehet! Ma nem!

- De miért? – érdeklődtem, és belül fájt az elutasítás, és az, hogy eddig mindig én irányítottam, és mindig én mondtam mikor elég. Nem voltam felkészülve erre a szerepre, hiszen Peter már a liftben alig bírt magával.

- Azért, mert holnap korán kelek, és te is máshova vagy beosztva. Figyelned kell!

- Nem lesz semmi bajom, és attól még, hogy ágyba bújjunk, nem leszünk kevésbé fáradtak. Talán elfelejtetted, hogy múltkor szinte az ágyamból indultál dolgozni?

- Nem, de… Paris mi nem vagyunk egy pár.

- Ezt én is tudom, de a családom totál kikészített ma, és még az is megtört picit, ami a kórházba volt. Sosem halt még meg senki a kezeim között.

- Erről te nem tehetsz, és jobb, ha felkészülsz rá, mert akármilyen jó orvos is leszel halnak még meg betegeid.

- Ne mondd ezt, inkább csókolj meg, és bújjunk ágyba – léptem közelebb majd miután szemembe nézett forrón megcsókolt, és magához húzott pár percre. A varázs azonban elmaradt mikor a szoba felé próbáltam húzni.

- Mi a baj? Csak nem itt akarod az előszobában?

- Nem, sehol nem akarom Paris. Ma nem!

- De én..

- Paris nem vagyok a kibaszott barátnőd, vagy a barátod, akivel a lelki dolgaidról kéne beszélni! Néha dugunk, de ezen kívül a főnököd vagyok, aki nem fogja kockára tenni a családját.

- Azt mondtad senki nem tudja, hogy eljöttél.

- De rájöhetnek, és akkor mit mondok?

- Azt, hogy be kellett szaladnod a kórházba. Tök logikus lenne.

- NEM! – szólt mérgesen. – Maradjunk annál, amit megbeszéltünk! Most pedig szedd össze magad. Hazaviszlek! – indult az ajtó felé én pedig csalódottan ültem vissza autójába és egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz.

- Menjen, és készítsen egy jó interjút a The Stir Bar vezetőjével. A múlt héten is ez volt a kérés.  – Hangzott az utasítás, Mr. Watson-tól,  az Arizona Magazin vezetőjétől. Nagyot nyeltem, mert úgy éreztem, hogy egy remek jegyzetet készítettem, azonban Mr. Watson arca mást tükrözött. Határozott volt és komoly. Azt sugározta, hogy nem tetszik neki, amit a papírokon látott. Ott álltam megsemmisülve, de bizonyítani akartam, hogy el tudom készíteni az interjút. 

- Ez a jegyzet kevés és őszintén… unalmas. 

- Értem, Mr. Watson – szedtem össze papírlapokat az asztaláról. 

Már nyolc óra is elmúlt, amikor hazaértem. Phoenix egy nyüzsgő város Arizonában. Rengeteg az ember, a nap minden szakában, de este főleg. Ahogy házunk felé tartottam, többen sétáltak, gyerekek szaladtak a járdákon és a város fényei lassan beborították az utcákat. Fáradtan csuktam be a Toyotám ajtaját, majd ugyanígy léptem be a ház ajtaján. 

- Jó későn jöttél – lépett az előszobába anya. 

- Sajnálom – akasztottam fel a kabátom. – Mr. Watson átíratta velem a jegyzeteim. Tudod nem volt megelégedve az interjú  kérdéseimmel. 

Reggel korábban beértem az irodába, mint ahogy kellett volna. Mr. Watson sehol sem volt még, így főztem magamnak egy kávét és leültem az asztalhoz, hogy folytassam a munkát. Az irodában aztán hangosan csörögni kezdett a telefon, nem akarta abbahagyni, a harmadszori próbálkozásra, már kezdett idegesíteni. Úgy döntöttem, hogy felveszem. Az iroda ajtaja nyitva volt, bizonyára a takarítók még nem fejezték be a munkát vagy nyitva hagyhatták, mindenesetre sikerült felkapnom a telefont. 

- Mr. Leslie Watson? 

- Nem, én az egyik gyakornoka vagyok. Miben segíthetek?