A múlt titkai

A múlt titkai IV. fejezet - Faith


Faith 



Bevágtam magam mögött a fehér ajtót és olyan szaporán vettem a levegőt, hogy azt hittem elájulok. Eddig megélt éveim alatt sosem volt még ilyenben részem, de most nem tudtam eldönteni magamra haragudjak vagy apára. Hosszú percekig az ajtónál állva támaszkodtam, majd a konyhába mentem, hogy engedjek egy kis friss vizet, amitől hátha megnyugszom, de a kortyok nehezen mentek le. Leültem és csak az asztalt tudtam nézni, a gondolataim olyan kuszák voltak, hogy szinte sajgott a fejem. Sírni, üvölteni akartam, de semmi nem jött ki, úgyhogy felballagtam a fürdőszobáig, majd megmostam az arcom. Egy fáradt, szomorú, elkeseredett Faith nézett vissza rám, hiába tűrtem el a hajam, ez mit sem változott. Képtelen voltam megbirkózni a látottakkal, aki visszanézett rám és ami az éjszaka történt. Annyira burokban és álomvilágban éltem eddig, de sosem hittem volna, hogy első kézből szembesülök mindazzal, amit csak a filmekben vagy a sorozatokban láttam. Mindig is ábrándoztam, de sosem bántam azt, hogy kicsit másképp élem az életem és nem teszek úgy, mint sok lány, ha megismerkedik egy pasival a buliban. Kapcsolataim általában hosszabb ideig tartottak, a legutóbbinál is békében búcsúztunk el, bár senki sem értette, miért nem dobáltam tányérokat. Azt hiszem, ez nem az én módszerem és nem is történt semmi olyan, amiért vitatkozni kellett volna. Egyszerűen már nem ment és vége lett. Az első szerelem nyilván mindenkinek meghatározó az életében, nekem is az volt. Oliverrel minden olyan jól ment, szeretett, én is őt, azt terveztük, hogy együtt öregszünk meg, de az egyetem keresztülhúzta a számításainkat. Az a gyönyörű kék szempár egyszerre csak komor és szomorú lett. Én sem akartam, hogy elmenjen és ő sem, de a jövője miatt döntenie kellett. Időnként találkoztunk és minden alkalommal megbeszéltük, hogy ennek nem lesz vége és kitartunk az egyetem alatt, azonban a távolság közbeszólt. Nagyon sokáig nem volt kedvem ahhoz sem, hogy bejárjak a suliba, otthon pedig bezárkóztam és az emlékeinkbe temetkeztem. Nagyon szerelmes voltam. Igaz, ott megváltozott néhány dolog bennem, mégis romantikus és ábrándozó voltam. 

Most mindent felülírt az, amit a saját apám követ el a családunk ellen. Egy olyan család ellen, akik mindvégig kitartottak és támogatták őt, ha elfáradt egy hosszú nap után, akik megértették, ha nem tudott velünk tartani egy-egy iskolai eseményre vagy a nagyiékhoz, mert épp fontos dolga akadt a kórházban. Megértettük. Ezt, amit ma éjjel láttam nem tudom megérteni és nem is akarom. Mélyen csalódtam és elkeseredtem. Tönkretett, több,mint huszonnégy évet egy kavarás miatt. Több, mint huszonnégy évet. Lassan lépkedtem be az ágyamhoz, ahol magamra húztam kedvenc korall színű takaróm és könnyek között aludtam el.

Reggel szinte alig bírtam figyelni az értekezleten. Mr. Watson mikor megszólított, azt sem tudtam melyik bolygón vagyok, persze próbáltam kivágni magam a táblán látható feliratokat nézve. Amikor jegyzetelnünk kellett volna csak a tollamat pörgettem és idegesen doboltam a lábammal. Kellemetlenül éreztem magam, mert legszívesebben felálltam volna, hogy kimenjek friss levegőt szívni. 

- Örülnénk Miss Wood, ha megtisztelne bennünket a figyelmével – nézett velem farkasszemet Mr. Watson. 

- Elnézést kérek – raktam a papír mellé a tollam. Kis idő múlva folytattam a bámészkodást az ablakon át. Alig vártam, hogy vége legyen az értekezletnek, amire még legalább tíz percet kellett várnom és rögtön az asztalomhoz ültem. 
- Képzeld Faith, ma este randim lesz a klubban! – libbent oda Sophie. – Muszáj megmutatnom neked milyen ruhát vettem – szinte szóhoz sem jutottam, rögtön az orrom alá dugta a telefonját, amin egy királykék csipkés ruhát mutattot. Nagyon szép volt, de most valahogy nem érdekelt. 
- Szép – fogtam rövidre, de Sophie nem tágított. 
- Szerinted fekete vagy fehér magassarkút vegyek fel? 
- Fekete – vágtam rá már határozottabban. 
- Faith, mi van veled? Valami baj van? – érdeklődött, majd leült velem szemben. – Tudod, hogy elmondhatod. Hátha tudok segíteni. 
- Nem, nem. Csak olyan furcsa gondolataim támadtak – néztem rá. 
- Miért?
- Nem fontos Sophie, kérlek ne firtassuk –válaszoltam elcsukló hangon, mire fogta és mellém húzta a kék bársonyszéket. 
- Faith, könnyíts magadon, mi bánt? 
- Tudod Sophie, olyat csináltam az éjjel, amit soha. 
- Összejöttél valakivel? – csillantak fel a szemei. 
- Dehogyis  - hárítottam, majd kis szünet után folytattam.  - Apának van valakije. Érted? Megcsalja anyát. 
- Tessék? – döbbent meg, amin azt hiszem mindenki meglepődött volna, mert senki sem tudná elképzelni Dr. Peter Wood-ról, hogy hűtlen lenne. 
- Tegnap kapott egy üzenetet. A mobilon Paris név jelent meg. Amikor szóltam neki, hogy rengeteget pittyegett a telefonja, akkor persze rögtön rávágta, hogy a kórházból írnak neki. Persze nem hittem el, főleg azután, hogy az sms-ben az állt, hogy „szükségem van egy jó naaaaagy…..beszélgetésre. Aztán éjjel autóba ült és elment egy házhoz a Paradise lakónegyedbe. Egy sötét hajú lánnyal végül bejöttek a belvárosba. 
- Hű…Te jó ég! – kiáltott fel. – Az a környék elit hely. 
- Sophie, azt sem tudtam, hogy van egy lakás, ahova el tudnak együtt menni. 
- Felmentél? 
- Nem. Mégis mit mondhattam volna? Szia apa megjöttem. Bemutatod a barátnőd? Nem lehet ezt. Teljesen elkeseredtem és kétségbeesésemben haza mentem. 
- Ez borzasztó Faith, nem csodálom, hogy ki vagy készülve – majd hosszan maga elé nézett, ami Sophie-nál nem jelent mást, mint, hogy valami eszébe jutott. Mindig tudtam, hogy jó ötletei vannak, azt pedig nem fél alkalmazni. Így járt túl az ex barátja eszén is. Néha jó lett volna az ő fejével gondolkozni egy-egy helyzetben, mert neki mindenre volt valami válasza vagy terve. 
- A másodikon vannak az ingatlanosok. Talán megkérhetem John-t, hogy segítsen kideríteni kié a lakás. 
- Szerinted bele kell bonyolódnunk? 
- Igen, az apád hazudik nektek, de főleg anyukádnak. Derítsük ki! – mondta határozottan, amivel kellőképp felspanolt engem is. Hirtelen azonban Mr. Watson állt meg az asztalunk mellett. 
- Ha esetleg befejezték a pletykálást, kezdjenek el dolgozni is! – közölte majd hirtelen megfordult és távozott. Sophie és én meglepetten néztünk egymásra és inkább folytattuk a munkát. Közben végig az csengett a fülemben, amit Sophie mondott. Ki kell deríteni. Tudnom kell és szembe akarok nézni apával és a barátnőjével. 
Az idő nagyon lassan telt. A gondolataim sem a munka körül forogtak, sokkal inkább azon, hogy Sophie ki tudja e deríteni kié a lakás a belvárosban. Ideges voltam és feszült, szinte számoltam a perceket, hogy végre kitehessem a lábam az irodából. Az óra azonban alig akart mozdulni és már koncentrálni sem bírtam. Sophie néha-néha rám nézett, persze tudattam vele, hogy minden oké, de kész felüdülés volt egy kávét meginni. 
- Faith, kiderítettem valamit. 
- Hallgatlak… 
- Felhívtam John-t, elmondtam az általad megadott címet és apád és a nő keresztnevét, azt mondta, hogy holnapra utána jár a lakásnak. Azt is megtudtam, hogy ismerős neki az utca és a társasház, úgyhogy szerinte ez nemrégi vétel lehet. 
- Meg kell tudnom, hogy kié a lakás és mióta tarthat ez a viszony – fogtam a fejem. – Sophie, ugye nem nézel bolondnak? – kérdeztem riadtan. 
- Dehogy. Faith ez mindenkinek egy kényes helyzet. Azonban édesanyádnak és magadnak is tartozol annyival, hogy kideríted. Apád lehet csak egy gyors szexet lát az egészben és szereti a családját, de nem tudja, hogy mit okoz nektek ezzel. 
- Igazad van. Mint mindig. Sophie, lehet egy óriási kérésem? – érdeklődtem, mire ő kérdőn nézett rám. – Szeretném, ha velem tartanál majd a lakáshoz. Ugye eljössz velem?
- Persze, számíthatsz rám! – mosolyogott, majd megöleltem. Annyira jólesett, hogy Sophie ennyire segítőkész és támogat. Nem is tudom, hogy fogom meghálálni neki ezt a sok szívességet. 

Már hat óra is elmúlt, amikor leparkoltam a ház előtt. Meglepetésemre a szüleim is otthon voltak. Bekukkantottam apa luxusautójába, amit tavaly vásárolt. Néhány évvel ezelőtt eldöntötte, hogy lecseréli a kocsiját, amit végül én kaptam meg, ő pedig vásárolt magának egy Lamborgini-t, amire mindig is nagyon vágyott. A fekete autóban nem tűnt fel semmi szokatlan, így csendben mentem be a házba. A televízió zaja szűrődött ki a nappaliból, én pedig lehúztam a magassarkúm. Anya és apa a kanapén összebújva hallgatták a műsort, egy halk hellót mondtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Képtelen voltam bármelyikük szemébe belenézni. Anya nem érdemli meg ezt a fájdalmat, úgyhogy ezt nekem kell elintéznem. 
- Faith! – szólt utánam anya. Sötétkék köntöst viselt és lábán az a szőrmés papucs volt, amit tőlem kapott a születésnapjára. – Készítettem lasagne-t, nem akarsz vacsorázni? 
- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes – válaszoltam mosolyt erőltetve az arcomra. 
- Biztos? – bólintottam. – Valami baj van? – érdeklődött. Visszanéztem a lépcsőről anyára. Arca ragyogott, gondtalan és vidám volt. Látszott, hogy a pihenéshez öltözött, mert haja kontyba volt felkötve, miközben viccesen mutatott a papucs a lábán. Aztán belém hasított amit tudok, ő pedig egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy akivel a kanapén összebújt, mit tesz vele a háta mögött. Nagyot nyeltem és próbáltam erőltetni egy kis mosolyt, nehogy észre vegye rajtam a kétségbeesésem. 
- Minden rendben anya, csak egész nap a gép előtt ültem, elfáradtam. 
- Nagyon sokat dolgozol drágám, nem tesz jót. 
- Anya, egy gyakornok élete nem egyszerű, tudtam. Újságíró akarok lenni, ha pedig ez kell hozzá, akkor sokáig benn maradok. 
- Kicsim, jött közelebb. Akkor engedd, hogy felvigyek neked egy finom teát – győzködött, pedig én csak egyedül szerettem volna lenni. 
- Jó – válaszoltam röviden. Felszaladtam és becsaptam magam mögött az ajtót, hogy minél hamarabb kisírhassam magam. Igyekeztem szomorúságomon minél előbb túl lenni, mert nem láthatja anya rajtam, hogy sírtam, mint egy kisgyerek. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger,  a feszültség pedig elhatalmasodott felettem. Gyorsan kilopakodtam a fürdőszobába, hogy alaposan megmossam az arcom. Mire visszaértem volna a szobában, anya ott ült az ágyam szélén. 
- A kedvenc epres teád – mosolygott, majd a kisasztalra mutatott. – Aggódok érted Faith. Túlhajszolod magad. 
- Anya kérlek ne légy ünneprontó. Tudod, hogy szeretnék jól teljesíteni… - fogtam meg a csészét. 
- Akkor is, látom rajtad mennyire fáradt vagy. Ki kellene kapcsolódnod. 
- Ki fogok. Ígérem. 
- Na jó. Akkor jó éjszakát – adott a homlokomra egy puszit. 
- Jó éjt! – Szívem szerint átöleltem volna, de most csak végig néztem, ahogy kisétált a szobámból. 
Másnap az irodába érve Sophie rögtön elkapott és a lifthez rángatott. 
- Megtudtam valamit Faith! – nézett mélyen a szemembe. – John felhívott, hogy utána nézett a kért lakásnak és ezt az apád fél éve vette. Az ő nevén van. Átküldöm majd az emeletet és az ajtó számát is. 
- Szívem szerint elkapnám mind a kettőt. Fogalmunk sem volt róla, hogy apának még egy lakása van – dühöngtem, majd Sophie megragadta a karom, mielőtt még jobban kiborulnék. 
- Szembe kell nézned velük. Szemtől szembe. Kifigyeljük őket és odamegyünk. 
- Csak úgy kopogjak be az ajtón, hogy sziasztok?! 
- Pontosan! Bekopogsz és bemutatkozol. 
- Nem tudom Sophie, rémes ez a helyzet. 
- Ki kell derítened, hogy az apád mikor találkozik a nővel és együtt odamegyünk. – Sophie megígértette velem, hogy azonnal szólok neki, ha az apám elmegy otthonról. Nem tudtam elégszer megköszönni a segítségét, ugyanakkor ideges voltam, mert erre valahogy nem készültem fel. Röhejes, hogy pont nekem kell beállítanom az apám eltitkolt kéjlakjára. 

Hétvégén az étkezőben írtam az egyik cikkem, miközben anya és apa közösen főzték a vacsorát. Néha-néha rájuk pillantottam, de a nagy ölelkezések alkalmával egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy apa enyeleg. Hihetetlen, hogy alig egy hét alatt ekkorát csalódjak abban, aki felnevelt. Van, hogy eszembe jut az, hogy hagyom az egészet, de aztán mindig rájövök, hogy nem teheti ezt anyával. Sophie-nak közben írtam, hogy kiakaszt ez a viselkedés. 
- Faith! – szólt oda anya, miközben apát beszéltem ki Sophie-nak. – Készítek salátát… 
- Nekem jó – böktem oda, majd tovább pötyögtem a laptopon. 
- Hagyd már a munkát! – mondta apa. 
- Majd azt én eldöntöm – válaszoltam flegmán. 
- Hű, de csípős valaki… - Nem volt kedvem már mondani semmit, miközben legszívesebben kiabáltam volna vele. Ekkor hirtelen apa üzenetet kapott, amit csak a nappaliban olvasott el. 
- Ugye nem a kórház, Peter? 
- Sajnos igen, be kell mennem. Az egyik betegemnél komplikációk léptek fel. Ne haragudj, sietek haza – adott anya homlokára egy puszit. Rögtön írtam Sophie-nak, hogy valószínű apa ismét hazudott és követnünk kell őt a lakásba. Apa nagy elnézések közepette távozott, Sophie pedig fél óra múlva ott volt a házunk előtt. Berohantam a nappaliba, hogy a bárszekrényből kivegyek valami erőset, amit aztán a táskámba tettem.  Anya szomorú volt, hogy mindketten ott hagyjuk, de megígértem, hogy pár óra múlva otthon leszek. 
Egész úton úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Sophie folyamatosan engem nézett, miközben háromszor kortyoltam a whiskey-ből. 
- Nem lesz az egy kicsit sok?  - érdeklődött.
- Nem. Ide bátorság kell, mégiscsak az apám szeretőjével találkozom. 
- Az igaz – válaszolta, majd befordult az utcába, ahol a ház előtt ott parkolt az apám autója. – Biztosan készen állsz? – állította le a kocsit. 
- Igen. – Megigazítottam a hajam, kortyoltam még egyet az italból, és elégedetten Sophie-ra néztem, aki bíztatóan bólogatott rám. – Ne aggódj! Hamarosan jövök! 
- Oké, itt várlak! – Az autóból való kiszállás épp, hogy sikerült, de Sophie-t megnyugtattam, hogy ura vagyok a helyzetnek. Az ajtóban állva aztán rájöttem, hogy nem tudok bemenni. Úgy döntöttem, hogy felcsengetek valamelyik házba, mintha pizzás lennék, így szerencsére akadt, aki kinyitotta. Lassú léptekkel a lift felé tartottam, amibe aztán egyedül léptem be és megnyomtam a John által kinyomozott emelet számát. Néhány pillanattal később a hetedik emeleten nyílt ki az liftajtó, mire én a szememmel már a kilences számot kerestem. A folyosón végül szemben álltam a sötétkék színűre festett bejárati ajtóval. 
- Mély levegő - szívtam be -, meg tudod csinálni – mondtam magamnak, mire aztán bekopogtam. Azt tudtam, hogy ez a helyzet lesz életem egyik legnehezebb feladata, de már nem volt visszaút. Pár pillanattal később az ajtó kinyílt, velem pedig egy sötét hajú, köntösben lévő nő nézett szembe. 
- Miben segíthetek? – mosolygott rám. 
- Szia! Faith Wood vagyok! – közöltem vele flegmán, mire ő teljesen ledöbbent. – Remélem beengedsz …


Névtelen

You Might Also Like

1 megjegyzés

instagram