A múlt titkai II. fejezet - Faith

Faith

- Menjen, és készítsen egy jó interjút a The Stir Bar vezetőjével. A múlt héten is ez volt a kérés. – Hangzott az utasítás, Mr. Watson-tól, az Arizona Magazin vezetőjétől. Nagyot nyeltem, mert úgy éreztem, hogy egy remek jegyzetet készítettem, azonban Mr. Watson arca mást tükrözött. Határozott volt és komoly. Azt sugározta, hogy nem tetszik neki, amit a papírokon látott. Ott álltam megsemmisülve, de bizonyítani akartam, hogy el tudom készíteni az interjút.

- Ez a jegyzet kevés és őszintén… unalmas.

- Értem, Mr. Watson – szedtem össze papírlapokat az asztaláról.

- Akkor menjen és készítse el jól azt az interjút. Semmi kislányos felfogás, komoly, érdekes kérdéseket feszegessen Miss Wood – bólintottam. Mr. Watson visszaült a székébe, én pedig lassú léptekkel becsuktam magam mögött az üvegajtót. Néhány hónapja kezdtem el dolgozni az Arizona Magazinnál, mint gyakornok. Mr. Laslie Watson húsz éve vezeti ezt az újságot, tehát az elvárás magas, nem csoda, hogy most sem tetszett neki, amikkel készültem az interjúra. Tudtam, ma sem fogok időben hazaérni és kezdhetek mindent előröl. Leültem az asztalhoz, a hatalmas ablak mellé az irodában és néztem a távolban sétáló embereket és autókat.

- Valami gond van? – ült le velem szemben Sophie.

- Nem, nem semmi – tagadtam. - Na jó, Mr. Watson visszadobta az interjú tervem – válaszoltam szomorúan.

- Ugyan már. Ezen ne aggódj. Mr. Watson a gyakornokokat mindig tesztelgeti és gyanítom téged is addig fog, ameddig olyat nem villantasz, amitől eláll a szava. Az újoncok a kedvencei – mosolygott. Sophie, már néhány éve a magazin munkatársa, de vele találtam meg a legjobban a hangot és szívesen segít nekem.

- Ez jó hír, köszönöm Sophie.

- Csak ügyesen – kacsintott, majd visszaült az asztalához, amely nem messze volt az enyémtől. Az irodában legalább tizenöten dolgoztunk, de ez csak egy emelete volt az újságnak. Minden álmom volt, hogy ide kerülhessek. Már gyermekként érdekelt az írás, bármilyen témában szívesen vetettem papírra a gondolataimat. A szüleim mindenben támogattak és végül is örültek, hogy nem az édesapám nyomdokaiba akarok lépni, hanem önállóan dönthettem arról, mit szeretnék csinálni. Apa a phoenix-i kórházban főorvos a sürgősségi osztályon. Gyermekkoromban gyakran késő éjjel jött haza, de előfordult, hogy napokig nem láttuk, mert annyi volt a munka, hogy nem hagyta ott az osztályt. Az viszont biztos, hogy szuper gyermekkorom volt, ez pedig neki és anyának köszönhetem.

A gondolataimból a hangos kiabálás zökkentett ki, ami Mr. Watson irodája felől hallatszott. Sophie-val egymásra néztünk, mire Leslie asszisztense idegesen rohant be a főnökünkhöz. Elővettem a füzetemet és kitéptem belőle azt az oldalt, amit eddig írtam.

Már nyolc óra is elmúlt, amikor hazaértem. Phoenix egy nyüzsgő város Arizonában. Rengeteg az ember, a nap minden szakában, de este főleg. Ahogy házunk felé tartottam, többen sétáltak, gyerekek szaladtak a járdákon és a város fényei lassan beborították az utcákat. Fáradtan csuktam be a Toyotám ajtaját, majd ugyanígy léptem be a ház ajtaján.

- Jó későn jöttél – lépett az előszobába anya.

- Sajnálom – akasztottam fel a kabátom. – Mr. Watson átíratta velem a jegyzeteim. Tudod nem volt megelégedve az interjú kérdéseimmel.

- Ne aggódj drágám. Tudom, hogy ügyes vagy. Gyere, ülj le, kész a vacsora.

- Láttam apa is itthon van. Ilyen korán hazajött?

- Igen, épp konferencia hívása van, de rögtön jön vacsorázni – anya a konyhába ment, amíg én leültem az étkezőben. Végig néztem a fotókon, amik jó emlékeket juttatták eszembe. A szüleim születésem után fogadtak örökbe, amit végül a tizennyolcadik születésnapom előtt mertek elmondani. Nehéz volt ez mindenkinek, de nem haragudtam rájuk, hogy ilyen későn mondták el, hiszen biztosítottak nekem egy jó életet. Azért a tudat furcsa volt, hogy akikről azt hittem az igazi szüleim, valójában nem is így van. Végül, azért az életünket ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk.

- Azt hittem már nem is jössz haza Faith – jött ki apa a dolgozóból.

- Látod ebben egyetértünk – válaszoltam, miközben egy puszit nyomott a homlokomra.

- Milyen napod volt?

- Ne is kérdezd…

- Mr. Watsonnak nem tetszettek a jegyzetei…

- Anya! - szóltam rá, mire apa hirtelen azt sem tudta merre nézzen.

- Mi történt?

- Apa, kérlek, ne firtassuk. Nagyon nehéz és hosszú volt a nap - apa szúrós szemmel pillantott rám, várva, hogy elmeséljem mi történt. - Szerettem volna egy interjút készíteni a phoenix-i kávézó vezetőjével, de Mr. Watsonnak nem tetszett az előzetes jegyzetem.

- Ne aggódj, rendben lesz minden, tudom, hogy jól meg fogod írni azt a cikket.

- Abban én is bízom. – Apa közben elmesélte, milyen nehéz napoknak néz elébe és milyen az újakkal a munka. Vezetni az osztályt gyanítom, nem lehet egyszerű, illetve az sem, hogy életek múlhatnak rajtuk. Amikor gyerekként a kórházban jártam, általában nem kellemes emlékekkel távoztam. Ezt pedig tetézte az is, hogy apa minden műszak után fáradtan jött haza.

Már vagy éjfél körül járt, Sophie-val üzengettünk. Szerinte se aggódjak a főnök miatt, majd lenyugszik és lehet a következő alkalommal már tetszeni fog neki amit írok. Ennyi reményem van már csak úgyis vagy felmond. A fürdőszoba tükrében a saját arcom nézett vissza, ami túl fáradt volt ahhoz, hogy ésszerű döntéseket hozzon. Barna hajam kifésültem, majd lemostam a napi sminkem.

Reggel korábban beértem az irodába, mint ahogy kellett volna. Mr. Watson sehol sem volt még, így főztem magamnak egy kávét és leültem az asztalhoz, hogy folytassam a munkát. Az irodában aztán hangosan csörögni kezdett a telefon, nem akarta abbahagyni, a harmadszori próbálkozásra, már kezdett idegesíteni. Úgy döntöttem, hogy felveszem. Az iroda ajtaja nyitva volt, bizonyára a takarítók még nem fejezték be a munkát vagy nyitva hagyhatták, mindenesetre sikerült felkapnom a telefont.

- Mr. Leslie Watson?

- Nem, én az egyik gyakornoka vagyok. Miben segíthetek?

- Oh, elnézést, esetleg megtudná mondani, hogy mikor ér be az iroda vezetője?

- Bármelyik percben itt lehet – válaszoltam. – Átadhatok neki üzenetet, ha gondolja.

- Kérem mondja meg neki, hogy hívja fel a konkurencia lapot és keresse Mr. Thompsont.

- Igen, értem – ahogy a kis papírra írtam az üzenetet, az ajtóban megjelent Mr. Watson és elég idegesnek tűnt. – Köszönöm, viszont hallásra.

- Maga mit keres itt? – érdeklődött felemelt hanggal. – Ki engedte be az irodámba?

- Jó reggelt! Sajnálom uram, a telefon már többször csörgött, felvettem. – Beljebb lépett, lecsapta az aktatáskáját az asztalra, majd a papírfecnire nézett.

- Mr. Thompson? – nevetett fel. – Látja, ezért nem kellene beleütnie az orrát semmibe. Mr. Thomson csak keverni tud, most pedig sikerült valakivel beszélnie.

- Nem tudtam, azt hittem fontos dolog.

- Miss Wood. Legyen szíves legközelebb ne vegye fel a telefonom.

- Elnézést kérek – mondtam, majd kifele indultam.

- Elkészült az interjú tervvel? – szólt utánam.

- Igen, azt hiszem igen.

- Akkor hozza be. Szeretném elolvasni – mondta, majd leült az asztalához. A szívem a torkomban dobogott, mert végre eldől, hogy elkészíthetem e az egyik legújabb bár tulajdonosával az interjút. Mr. Watson leült az asztalához, kopasz fejét megvakarta, amikor bevittem neki a füzetem. Izgatottan álltam vele szembe, hol rám pillantott, hol folytatta az olvasást. Néha Sophie-ra néztem, aki az asztalánál ülve szorított. Elvégre ezen múlhat minden. Nem könnyű az iskolapadból egyszercsak egy menő újságnál gyakornokként dolgozni, főleg, hogy számtalan lépcsőfokot kell megmásznom ahhoz, hogy kiváló újságíró válhasson belőlem. Mr. Watson kezei közül több neves író került ki, akik azóta profik és sikeresek. Én erről jelenleg csak álmodni merek, mert arca semmiféle reakciót nem tükröz. Épp ellenkezőleg, komoly és elmélyülten böngészik a sorok között. Egyre hevesebben kapkodtam a levegőt, miközben próbáltam a város látványával elidőzni, mert míg elolvasta végtelennek tűnt.

- Nos – köszörülte meg a torkát. – Egész jó, egész jó – nézett fel rám mélybarna szemeivel, amik most lágyabbnak tűntek, mint máskor.

- Komolyan? Akarom mondani, tetszik önnek?

- Szerintem jót tett, hogy átírtad. Egyeztess egy időpontot és készítsd el az interjút. A hét végéig várom a teljes cikket, egyeztetve a tulajdonossal.

- Igen? Ez szuper – örvendeztem. – Köszönöm, Mr. Watson. – Elkaptam az asztaláról a jegyzetem, majd visszarohantam a hatalmas ablak melletti asztalomhoz, hogy elújságoljam Sophie-nak a jó hírt. Végre azt éreztem, hogy Mr. Watsonnak tetszik amit csináltam.