A múlt titkai III. fejezet - Paris
Paris
- Paris te meg hogy nézel ki? - kérdezte, és biztos voltam
benne, hogy elkenődött sminkemre és kuszán álló hajamra gondol. Nagyinak mindig
fontosabbak voltak a külsőségek, és csak keveset foglalkozott a lelki
dolgokkal. Elég szegény családból származott, amiből a nagypapám emelte ki. A
kapcsolatuk számomra mindig furcsa volt. Sosem veszekedtek, de azt az igazi
szerelmet sem láttam tőlük, amit egy hosszú házasságban elvárna az ember. Bár a
mamát lesújtotta nagypapa öt évvel ezelőtti halála, de amint letelt az egy év
szinte kivirult. Folyamatos partikat adott, és különböző politikai eseményekre
járt. Imádja a társasági életet, és szereti megmutatni mire vitte. Szenátor
feleségként nem volt más dolga, mint irányítani a nagypapát, és fenntartani a
kapcsolatot a befolyásos emberekkel. A felszínességhez nagyon értett, ami
nagyon sokszor ütköző pont volt köztünk. Az édesapámat is szigorúan nevelte, és
elvárta tőle, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Ez sikerült is, hiszen apám
elismert politikusból lett Phonix szenátora. A családunknak jó híre van a
városban, apám pedig szinte alig van velünk. Folyamatosan üzleti utakra jár, és
igyekszik építeni karrierjét, és tovább erősíteni pártját. Nem nősült újra, és
bár volt pár barátnője komolyabb dologra sosem került sor, amit nem is bánok.
Valahogy nem tudnám elképzelni, hogy egy másik nő lépne anyám helyébe, még
akkor sem, ha ő már nagyon régen nem él.
- Paris kérdeztem valamit! Mi ez a sírás, és hogy nézel ki?
Remélem nem így jöttél végig a városon. Még az kéne, hogy valaki meglásson és
lefényképezzen - szegezte nekem, és megigazította fekete pöttyös elegáns blúzát
és a nappali tükrében újra kötötte barna hullámos haját. - Gyorsan hozd rendbe
magad, mert apád bármelyik pillanatban hazaérhet, és a vendégek is mindjárt
ideérnek.
- Megint buli lesz? - néztem fel rá és a kézfejemmel
megtöröltem szemem, amit újra csak egy lenéző pillantással jutalmazott.
- Csak pár ember jön, akikkel a következő üzleti terveket
beszélik át. Elég befolyásos emberek, és talán akad köztük olyan is, aki
megfelelne neked.
- Jaj, nagyi fejezd be! - álltam fel - semmi kedvem a mai
partihoz. Szerintem egész este a szobámba leszek, és csak akkor jövök le, ha
apa megjön. Üdvözlöm és ennyi.
- Már pedig igenis részt veszel a bulin Paris!!
- Fáradt vagyok, és ma nagyon rossz napom volt - kezdtem a
magyarázkodást - egy betegem meghalt ma, akinek a lánya éppen házasodni
készült. A nő nagyon készült rá, és már csak ez volt az utolsó műtétje, de...
- Paris nem érdekelnek a kifogások! - fojtotta belém a
szót.
- Ez nem kifogás. Tudod mennyire fájdalmas volt mikor
rájöttünk, hogy semmit nem tehetünk érte? Annyira rossz és...
- Ha politikusnak vagy ügyvédnek tanultál volna, ez nem
fordulhatna elő. De te mindenáron orvos akartál lenni. Nevetséges, és bosszantó
hogy most meg itt nyavalyogsz. Inkább indulj fel és hozd rendbe magad!
- Nagyi nem érted meg miről beszéltem? Egy ember meghalt,
és én semmit nem tudtam tenni, hogy megmentsem őt - sírtam el újra magam. -
Semmi kedvem, hogy idegenekkel bájologjak és valami nyálas idiótának
hajbókoljak annak reményében, hogy beakaszt nekem és tönkre vágja az
életem.
- Mégis hogy mondhatsz ilyet? - emelte fentebb hangját. -
Te is tudod, hogy ide mindig csak olyan vendégeket hívunk, akik elismertek
ebben a városban, és szeretik a családunkat.
- Vagy csak úgy tesznek, hogy apa hátán felkapaszkodva
legyenek valakik - vetettem oda mérgesen.
- Ezt nem hallgatom tovább Paris! Elég szomorú, hogy többre
tartod egy ismeretlen plasztik cica nyomorult életét a családodénál.
- Nem erről van szó, de egy haláleset után akkor sem tudok
szórakozni. Értsd már meg! - gurultam méregbe. - Hogy lehetsz ennyire
szívtelen?
- Paris ez nem erről szól. Nem vagyok szívtelen, csak azt
szeretném, ha te is belátnád, hogy nem való neked az, hogy elpazarold a drága
időd és orvososat játssz.
- Én nem játszok orvososat nagyi. Nagyon keményen tanultam,
és sokat küzdöttem azért, hogy ott tartsak ahol most.
- Igazán nem kell panaszkodnod. Ha ügyvédnek, vagy
politikusnak tanulnál, az ajtók nyitva állnának előtted, és olyan kiváló
karriered lehetne, mint nagyapádnak, vagy apádnak.
- De én nem akarom, hogy csak azért kivételezzenek velem,
mert az apám szenátor. Én a saját erőmből akarom kiharcolni az elismerést, és a
saját szakterületemen akarok hírnevet szerezni!
- Ha sorra ölöd az embereket nem sok jövőt jósolok neked -
vágta oda epésen, és mire válaszolhattam volna még így szólt -, a parti a fehér
és a kék szín köré épül. Két ruhát is kiraktam neked, amiből választhatsz. Fél
óra múlva legyél lent! - majd egy félmosoly után magamra hagyott, nekem pedig
még akkor is a fülembe csengett az utolsó mondata mikor már a tus alatt sírtam.
Előtte még írtam Peternek egy üzenetet, hogy mentsen meg, mert nem fogom
kibírni a ma estét, de nem reagált. Tudom, hogy hétköznap sosem találkozunk, de
most úgy éreztem jól esne egy megnyugtató dugás. Nem akartam semmire gondolni,
csak önkívületi állapotba akartam kerülni és ehhez csak Peter kellett. A meleg
víz jót tett és a vanília illatú tusfürdő nyugtatóan hatott lelkemre. Kilépve a
nagy rózsaszín törölközőbe tekertem magam, és megnéztem telefonom. Kicsit
csalódott voltam, hogy Peter nem reagált, így újra írtam neki egy másik
üzenetet. Semmi konkrét nem volt benne, hiszen nem tudhattam merre van éppen,
botrányra pedig semmi szükségem nem volt. Bár azért eljátszottam a gondolattal,
hogy nagymamám felrobbanna a méregtől, ha megtudná, hogy egy nős férfival
kefélek, aki még ráadásul a főnököm is. Az ágyra dobtam telefonom és a két
kirakott ruhát méregettem. Egyik se volt az én stílusom. A fehér színből elegem
volt a mai napra a kék pedig túlságosan hercegnős volt. Amúgy is utáltam a
fodros ruhákat, így egy nagyot gondolva előkaptam egy testhez simuló mélyen
kivágott fekete koktél ruhát. Ám mielőtt felöltöztem volna még a hajamat
akartam elkészíteni. Közben bekapcsoltam egy nyugodtabb zenét és csak a tükörbe
vettem észre apát, aki akkor lépett be az ajtón.
- Apa! - öleltem át mosolyogva. - hogy telt az
utazás?
- Nagyon jól, de örülök, hogy már itthon vagyok - szorított
magához kedvesen. - Hogy vagy? Nagyidtól hallottam, hogy nem volt könnyű
napod.
- Sajnos nem - hajtottam le fejem, mire ő gyengéd az állam
alá nyúlva emelte fel, és kényszerített, hogy mogyoró barna szemeibe nézzek.
Szerettem ezt a kedves, megnyugtató tekintetet, és örültem, hogy bár sokak
keménynek gondolják, de a szíve mélyén nagyon kedves és jó ember. Sosem volt
törtető, és bár elfogadta a szülei akaratát megmaradt az a laza, közvetlen
embernek. Néha elgondolkoztam azon, mégis hogy maradhatott meg ilyennek egy
ilyen kőkemény anya mellett.
- Ne szomorkodj kicsim. Öltözz fel, és gyere le. Nagyanyád
megint partit szervezett - forgatta meg játékosan szemeit.
- Nem lehetne, hogy inkább megszökjünk? - próbálkoztam, és
újra annak a kislánynak éreztem magam, aki sok évvel ezelőtt egy unalmas
kampány beszéd után csak úgy fogta magát és beült velem hamburgerezni a
McDonaldsba. Apa kicsit elgondolkozott az ajánlatomon, és mintha a
gondolataimba olvasott volna így szólt.
- Hidd el én is jobban örülnék, ha inkább bekaphatnánk egy
sajtburgert, de most nem lehet. A nagyanyád mindent leszervezett, és biztos
kiakadna, ha éppen én nem vennék részt. Gyere le te is. Hátha fontos
kapcsolatokra teszel szert.
- Én nem akarok megismerkedni senkivel apa – ültem durcásan
az ágyra.
- Paris ne csináld ezt. Ezek az emberek még bármikor
segíthetnek neked.
- Olyan jó lenne mégis fent maradni. Iszonyúan lemerített
ez a nap - néztem rá.
- Tudod, ha egy kényelmes irodába ülnél, nem fáradnál el
ennyire, és talán a lelki része sem lenne ennyire kemény.
- Apa ne kezd ezt te is. Már megkaptam a mamától, hogy én
csak játszadozok - árulkodtam.
- Azért te is tudod, hogy valamennyire igaza van, de persze
én már elfogadtam, hogy nem lesz belőled politikus. A lényeg az, hogy boldog legyél
- simogatta meg arcom - ,de most mennem kell, mert úgy hallom az első vendégek
már itt vannak.
- Mondd mennyi fős lesz a parti? - tudakoltam, hiszen az
összeveszésünk közepette elfelejtettem megkérdezni a nagyitól.
- Olyan húsz - vont vállat, és kisétált az ajtón. Húsz fő
az tényleg nagyon kevésnek számított. Szinte családias. Gyorsan megcsináltam a
hajam, sminkem és felvettem a ruhám. Előtte újra a telefonomra néztem, ami még
mindig néma volt. Levonultam a lépcsőn és elvettem egy pohár pezsgőt a tálcáról.
- Ez meg milyen ruha? - hallottam hátam mögött nagyanyámat,
aki világoskék kosztümbe pompázott. - Világosan elmondtam, hogy vagy kék, vagy
fehér.
- Nem akartam fehéret felvenni. Egész nap az van rajtam a
kórházba, a kék pedig túl babás volt. A fekete pont megfelelő volt.
- Megfelelő?? - akadt fent. - Hogy lenne megfelelő? Senkin
nincs fekete?
- Mama nem érdekel. Azt akartad, hogy jöjjek le a partira.
Itt vagyok, de nem mondhatod meg, hogy mit vegyek fel. Nem vagyok gyerek.
- Pedig úgy viselkedsz. Mint egy konok, önfejű fruska,
akinek nem számít, hogy az apja jövője is függhet ettől az estétől.
- Ezen a húsz emberen nem fog múlni semmi! - tártam
szét karom.
- Ha tudni akarod, köztük van a helyi legnagyobb televíziós
társaság elnöke, akin nagyon sok múlik a közeledő kampány időszakba. Ha ő nem
áll mellénk, akkor más pártokkal fognak szimpatizálni, és számunkra kedvezőtlen
híreket és reklámokat sugároznak majd. Nem tehetjük ki ennek magunkat.
- Istenem a kampányig több mint egy év van - akadtam ki, és
próbáltam elsétálni, de nagyanyám elém állt.
- Paris mikor fogod megérteni, hogy mennyire lényeges, hogy
támogassuk apádat?
- Én támogatom. Nem egy fekete ruhán fog múlni a
dolog.
- Lehet, de azon igen, hogy milyen rólad az első benyomás.
Szóval nagyon kérlek, tedd le azt a pezsgős poharat, és beszélgess azzal a
kedves fiatalemberrel, aki ha minden jól megy apád egyik legjobb embere lesz.
Talán elfelejteti veled ezt az orvosos baromságot, és végre megjön az
eszed.
- A munkám, és a tanulmányaim nem baromság!! - csattantam
fel, és lehúztam a kezembe lévő italt. Nagyanyám szemei szinte szikrákat szórt,
és mérgesen otthagyott. Az első pezsgőmet még több követte, én pedig azt vettem
észre, hogy jókedvűen röhögcsélek az egyik karót nyelt politikus lányával,
akiről kiderült, hogy színésznőnek akart menni, de ő nem volt olyan bátor, mint
én, és beállt a sorba, hogy szülei hírnevét vigye tovább. Előjött a magánélet,
ahol elmesélte nekem, hogy élete szereleme elhagyta, mert egy jó szerepet
kapott az egyik sorozatba, amit Európába forgatnak. Sajnos nem tarthatott vele,
így jelenleg egyedül maradt. Az én magánéletemről nem mondtam neki semmit, ám
mikor mosdóba mentem szomorú voltam, hogy Peter egy sort se írt, így sms
helyett már a hívás gombra nyomtam. A készülék néma maradt, a szívembe pedig
valami különös fájdalmat éreztem. Megmostam arcom a jóleső hideg vízzel, és
miután kicsit tisztultam rájöttem, hogy valami olyan üzenetet kell írnom, amire
azonnal ráharap így a következőket kezdtem pötyögni: Nagyon szar napom volt. Jó
lenne, ha találkoznánk. Szükségem van egy jóóónaaagggy beszélgetésre, ahol
talán még betudnék kapni valamit. Csak hogy lenyugodjak. Miután elküldtem az üzenetet
a telefonom azonnal csörgött, Peter hangja pedig bár kicsit idegesen csengett,
de beleegyezett, hogy találkozzunk. Nem szóltam senkinek csak kiléptem az ajtón
és mosolyogva vettem tudomást a felém közeledő autóról. A férfi lehúzódott én
pedig azonnal bepattantam.
- Szia, de jó, hogy kimentettél. – néztem rá, és egy puszit
akartam adni, ám ő nem viszonozta ezt. Kicsit furcsának találtam, de nem
tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Útközben csak én beszéltem, és közben a
lehúzott ablakból áradó szél kezdte kitisztítani tompa agyam.
Végül megálltunk a lakás előtt, és végre Peter is rám
nézett. Tekintetéből azonnal eltűnt a kedvesség, és inkább az idegesség
hallatszott hangjából is. Úgy gondoltam végre eljött az én időm, és talán a
kocsiban is csinálhatnánk. Úgysem lát meg senki, így óvatosan a férfiassága
felé vezettem kezem, de ő eltolta.
- Mit csinálsz Paris? - támadt nekem, amit nem értettem,
így folytatta. - Minek kellett tömérdek sms-t írogatni, és hívogatni? Mi a jó
fene van?
- Csak nagyon rossz napom volt, és otthon kikészítettek.
Szerettem volna kicsit veled lenni, és felejteni.
- Paris nekem is ugyanolyan szar napom volt, mint neked, de
akkor sem fogok hozzád rohangálni, és nem is értem mit képzeltél - túrt
bele hajába. - Nekem családom van, és nem érek rá minden pillanatban.
- De Peter, én csak egy kis kikapcsolódásra vágytam volna.
- Paris nem tehetjük ezt. Különben is hétköznap van, és...
- De egyszerűen nem tudtam várni - búgtam fülébe vággyal
fűtött hangon, ám pont ellenkező hatást váltottam ki belőle, mint szerettem
volna.
- Paris ugye te most nem....vagyis, hogy... ugye tudod,
hogy mi nem vagyunk együtt?
- Tessék? - jöttem azonnal zavarba, ami még engem is
meglepett. - Nem, dehogy is vagyunk. Hova gondolsz?
- Csak mert furcsa, hogy bajod van, és azonnal hozzám
rohansz.
- Talán azért, mert ha lefekszünk, akkor mindig megnyugszok
utána. Nekem ma erre lett volna szükségem, és... – kezdtem. - Mi lenne, ha
felmennénk? –ajánlottam gyorsan, és meggyőzés képen levettem szoknyám alól a
bugyim. Ez szerencsére elérte a várt hatást, és kézen fogva a lakásra mentünk. Nagyon
vágytam már a férfi csókjaira, és arra, hogy magamba érezve elfelejtsem a mai
napot.
- Végre újra itt – kezdtem gombolni ingjét, viszont megint
csak durván szólt hozzám.
- Paris állj már le!! Azt hittem már kiszellőzött a fejed.
- Teljesen józan vagyok, csak egy jó nagy dugásra várok.
- Arról szó se lehet! Ma nem!
- De miért? – érdeklődtem, és belül fájt az elutasítás, és
az, hogy eddig mindig én irányítottam, és mindig én mondtam mikor elég. Nem
voltam felkészülve erre a szerepre, hiszen Peter már a liftben alig bírt
magával.
- Azért, mert holnap korán kelek, és te is máshova vagy
beosztva. Figyelned kell!
- Nem lesz semmi bajom, és attól még, hogy ágyba bújjunk,
nem leszünk kevésbé fáradtak. Talán elfelejtetted, hogy múltkor szinte az
ágyamból indultál dolgozni?
- Nem, de… Paris mi nem vagyunk egy pár.
- Ezt én is tudom, de a családom totál kikészített ma, és
még az is megtört picit, ami a kórházba volt. Sosem halt még meg senki a kezeim
között.
- Erről te nem tehetsz, és jobb, ha felkészülsz rá, mert
akármilyen jó orvos is leszel halnak még meg betegeid.
- Ne mondd ezt, inkább csókolj meg, és bújjunk ágyba –
léptem közelebb majd miután szemembe nézett forrón megcsókolt, és magához
húzott pár percre. A varázs azonban elmaradt mikor a szoba felé próbáltam
húzni.
- Mi a baj? Csak nem itt akarod az előszobában?
- Nem, sehol nem akarom Paris. Ma nem!
- De én..
- Paris nem vagyok a kibaszott barátnőd, vagy a barátod,
akivel a lelki dolgaidról kéne beszélni! Néha dugunk, de ezen kívül a főnököd
vagyok, aki nem fogja kockára tenni a családját.
- Azt mondtad senki nem tudja, hogy eljöttél.
- De rájöhetnek, és akkor mit mondok?
- Azt, hogy be kellett szaladnod a kórházba. Tök logikus
lenne.
- NEM! – szólt mérgesen. – Maradjunk annál, amit megbeszéltünk!
Most pedig szedd össze magad. Hazaviszlek! – indult az ajtó felé én pedig
csalódottan ültem vissza autójába és egész úton egy szót sem szóltunk
egymáshoz.
0 megjegyzés